A dühkitörések valamiféle átmeneti rítusok a kisgyermekek számára; azt jelzik, hogy ők már egyre öntudatosabb egyéniségek.

A felnőttnek gyermeke fejlődése új szakaszát jelenti mindez, olyan időszakot, amikor tudni kell kezelnie egy elvörösödött arcú, dühtől toporzékoló kis lényt.

A hiszti-rohamok mindig teljes figyelmet követelnek öntől, és a rendszeressé váló, teljes "erőbedobással" zajló dühkitörések előbb-utóbb helyzetkezelő stratégia felállítását teszik szükségessé.

Nem csupán gyermeke miatt, hanem saját stressz-szintje alacsonyan tartása érdekében is. Főként , mert valószínűleg nem szeretne ugyanúgy kiabálni a gyermekkel, ahogyan ő üvölt...

A "hiszti" nagyjából azt a helyzetet takarja, amikor gyermeke már nem képes uralkodni vágyain, és egyre inkább belelovalja magát a dühöngésbe. Visíthat, sírhat, rugdoshat vagy kiabálhat, a padlóra vetheti magát, vagy akár begörbítheti a hátát, ha ön fel akarja venni, esetleg még meg is ütheti önt.

A hisztizés tarthat egy perctől akár félóráig is – a megrögzött hisztizőké még tovább is. A gyermeke még a lélegzetét is visszatarthatja, hogy felhívja magára a figyelmet. Hogy az eset mindkettőjüket nagymértékben felizgatja, nem kétséges. Ám a kisgyermek nem tudja még, hogyan birkózzon meg az őt elöntő érzelmek árjával, önnek viszont – évei , felnőttsége tükrében - meg kell oldania egy kínos helyzetet, melyben nagymértékű energiaáramlással kell - akár nyilvános helyen is – szembesülnie.

A kétéves kisgyermek már rengeteg aranyos dolgot produkál, de azt is el kell ismerni, hogy ez az az idő, amikor a kis szárnybontogató érdekérvényesítő módszerként a hisztihez nyúl, melyet akár egy-két éven keresztül is megpróbál alkalmazni.

Néha már az egy éves kor táján is előfordul, hogy a kicsik, elégedetlenkedve helyzetükkel, rugdosással, visítással, a fejük ütögetésével adják tudtul a világnak, hogy nagyon dühösek. A legtöbb szülő a gyermek kétéves korára már megtapasztalt valamilyen fajta hisztizést. A jó hír az, hogy hároméves korra a hisztizés enyhülni szokott. Ennek oka leginkább az, hogy erre az időszakra a gyermek nyelvi készsége már lehetővé teszi az akaratnyilvánításának egy "társadalmilag elfogadottabb" módját, konkrétan a kommunikációban rejlő lehetőségek kihasználását, illetve a kicsi lassan megtanul uralkodni testén, és sokkal kevesebb segítséget igényel olyan feladatok elvégzésekor, mint az öltözködés vagy a mosakodás.

A kiváltó ok lehet nyilvánvaló ingerültség - például amikor elveszik tőle játékát, mert indulni kell valahová. Az érzelmein a kisgyermek még egyáltalán nem tud uralkodni, úgyhogy dühbe gurul, ha nem teheti azt, amit akar. Azt sem tudja még, hogyan kezelje a változást. Fizikai képességei sem állnak még arányban saját óhajaival, ezért például nagyon mérges lehet, amikor nem tud egyedül felöltözni, és hisztizni kezdhet attól, hogy ön megpróbál segíteni, bedugva a gyermek lábacskáját a nadrág szárába. Düh és könny könnyen jön, amikor a kisgyermek fáradt, éhes vagy felingerelték. Olykor nincs is semmilyen ok a hisztizésre, és a gyermek hirtelen mégis hisztérikus visításba kezd, például mikor Ön a fogkeféjét a vízcsap alá tartja.